A jégkorszak óta nemcsak az Északi-sark, az Antarktisz is olvadásnak indult – derült ki egy kutatásból, pedig korábban a szakértők úgy gondolták, hogy a Déli-sark jégtakarója viszonylag stabil. Az új eredményeken alapuló új modellek szerint a korábban számítottnál is nagyobb lesz a tengerszint emelkedése a század végéig.
A pleisztocén jégkorszak utolsó jeges fázisának vége óta (azaz kereken 21 ezer évvel ezelőtt) a világóceán szintje átlagosan 120 méterrel emelkedett, mire elérte mai értékét. E rendkívüli emelkedésnek a lefolyása, üteme azonban mostanáig nem volt pontosan ismert. Annyit tudtunk, hogy szemmel láthatóan óriási mennyiségű jég tűnt el az északi félteke földrészeiről – például az észak-amerikai jégtakaró 14 ezer évvel ezelőtt még a mai New Yorkot és a Nagy-tavak vidékét nyaldosta.
A tengerszint emelkedése azonban egyáltalán nem volt egyenletes. Időnként felgyorsult ez a folyamat. Eddig úgy tudtuk, elsősorban a jégtakaróból kiszabadult, és egy időre felhalmozódott olvadékvíz robbanásszerűen a tengerekbe ömlött, s ennek volt a következménye. A legnagyobb tengerszint-emelkedés, amit 1A-nak neveznek a klímakutatók, sok szempontból mégis rejtélyes. A francia CEREGE laboratórium és japán, illetve brit kutatók most új elemekre derítettek fényt, amit a Nature-ben tettek közzé. Vizsgálataik szerint erre az eseményre nagyjából 14 650 éve került sor, és egybeesik annak a melegebb periódusnak a kezdetével, amit Bölling-oszcillációnak neveznek (a jelenség a dániai Jylland-félszigeten levő tőzegmohalápról kapta a nevét). Ekkoriban, alig 350 év alatt, világszerte 14 méterrel emelkedett a tengerszint, ami nagyjából évi 40 milliméteres emelkedésnek felel meg. Napjainkban évente mintegy 3 millimétert emelkedik a tengerszint.
E különös időszak és jelenségei megfejtéséhez a kutatók a Tahiti környéki korallzátonyokat elemezték. A korallzátonyok és atollok ugyanis kiváló jelzői a tengerszint változásainak, és virtuális archívumai a múltbeli klímáknak. A kutatók a fosszilis korallok alapján rekonstruálták a tengerszint változásait. Kimutatták, hogy az emelkedésből a legnagyobb rész, kereken 50 százalék az antarktiszi jégtakaró olvadásának a következménye. A szakértők korábban úgy vélték, hogy jóformán csak az északi féltekén történt olvadás, elsősorban az észak-amerikai (laurenciumi) jégtakaró olvadása volt az oka. A folyamat rekonstruálására a kutatók összevetették a polinéziai tengerszintváltozásokat azokkal, amelyeket korábban figyeltek meg a karibi térségben, Barbadosnál. A korábbi hipotézis szerint Tahitinál kétszer akkora kellett volna, hogy legyen a tengerszint-emelkedés, mint Barbadosnál, mely közelebb volt az észak-amerikai jégtakaróhoz. Az új vizsgálat azonban kimutatta, hogy az emelkedés nagyjából ugyanakkora volt mindkét helyen, ami az antarktiszi jégtakaró olvadásának nagy szerepére utal.
A vizsgálat új megvilágításba helyezi a klíma, az óceáni áramlásrendszerek és a tengerszintváltozások közötti kapcsolatokat, miközben rámutat az antarktiszi jégtakaró nagyon is sérülékeny voltára. Elég sok kutató osztja ugyanis azt a véleményt, hogy a déli-sarkvidéki jégsapka nagy része (a nyugat-antarktiszi vidékek kivételével) még jó ideig stabil marad. Az eredmények fontosak a jelenre, illetve a jövőre nézve is. A XX. században a kevésbé korszerű mérési módszerekből arra következtettek, hogy a tengerszint évente átlagosan mintegy 1,5-2 milliméterrel emelkedett. A mai műholdas mérések alapján tudjuk, hogy az utóbbi két évtizedben az évi emelkedés üteme 3,3 mm volt.
A 2007-es (legutóbbi) IPCC-jelentés szerint 2100-ra a tengerszint 20-60 cm-rel emelkedik, attól függően, hogy milyen modell alapján dolgoznak a kutatók. Ezek a modellek azonban nem szimulálják reálisan a sarki jégsapkáknak a globális klímaváltozásra adott válaszát, ellentétben a mostani modellel. Ennek és a hozzá hasonlóaknak az alapján a század végére 60–180 cm-es tengerszint-emelkedés várható, amiben nemcsak a jégolvadás, hanem a tengervíz felmelegedése miatti hőtágulása is számottevő szerepet játszik. Az eltérések elsősorban abból adódnak, hogy az egyes klímamodellek mekkora üvegházhatású-gázkibocsátással számolnak. Hangsúlyoznunk kell azonban azt is, hogy nem ismerjük a ki nem zárható természetes (antropogén beavatkozás nélküli) klímaváltozás okait, mértékét, de még azokat a visszacsatolási mechanizmusokat sem, amelyek mérsékelhetik, sőt vissza is fordíthatják a felmelegedést.
nol.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.