Sötétkék és lila színben rajzolódik ki az Antarktisz feletti ózonlyuk, mely láthatóan nagy változáson ment keresztül az első műholdas mérések óta. Az ózonréteg vékonyodása nagy léptekben haladt a közelmúltig, ez a tendencia azonban megtörni látszik.

A NASA műholdas mérései alapján készült képsorozaton szembetűnő a változás. Az Antarktisz felett 1979-ben (balra fent) még alig színeződik el a kép. Ekkor az ózonpajzs legkisebb vastagságú területét 194 Dobson-egység jellemezte. (A Dobson-egység az ózon oszlopsűrűségének mértékegysége - azt mutatja meg, mennyi ózon van egy adott alapterületű levegőoszlopban a felszín felett. Ha ez az érték 220 egység alá csökken, ózonlyuknak nevezik a kérdéses zónát.)

Egy évtizeddel később, 1989-ben jóval alacsonyabb, 108 Dobson-egységet állapítottak meg (jobbra fent) a leginkább ózonhiányos területeken. Az 1987-es montreáli egyezménynek köszönhetően azonban megszűnt az ózont pusztító gázok kibocsátása, így a kutatók bizakodtak, hogy a vékonyodás egy idő után megáll. 2006-ban még igen alacsony, 82 Dobson-egységet mértek (balra lent), de nem ez volt a negatív rekord: 1994 őszén ugyanis ennél is alacsonyabb, 73 Dobson-egység volt a legkisebb koncentráció.

A legutóbbi, 2010-es jelentés szerint változás állt be, és 116 Dobson-egység jellemzi az ózonréteg legkisebb vastagságát (jobbra lent). Az ózonlyuk kiterjedése kissé el is marad az 1979 és 2009 közötti átlagtól, jelenleg körülbelül 22,2 millió négyzetkilométer (eddigi legnagyobb kiterjedését az ezredfordulón érte el, ekkor területe 29,9 millió négyzetkilométer volt). A kutatók szerint az ózonréteg látszólag nem pusztul tovább, de a regenerálódástól még igen messze áll.

A szakemberek 1989 óta készítenek éves beszámolót az ózonréteg állapotáról, de a műholdas mérések már egy évtizeddel korábbra visszanyúlnak. Az Antarktisz felett kialakult ózonlyuk problémájával kiemelten foglalkoznak.

Ózonlyuknak a Föld légkörében előforduló ózon koncentrációjának erős csökkenését nevezik. A Földünket "napernyőként" védelmező ózonréteget - mely az ultraibolya-sugárzást hivatott kiszűrni - egyes légkörbe bocsátott gázok, a halogénezett szénhidrogének (CFC) rendkívüli mértékben roncsolták. A CFC-k főként hűtőberendezések és spray-palackok hajtógázaiként kerültek az atmoszférába, és egészen az 1980-as évek végéig nem szabályozták használatukat. A legtöbb ilyen vegyületet az 1987-es montreáli egyezmény értelmében kivonták a forgalomból, de hosszú életdejük miatt még sok-sok évet vehet igénybe, mire teljesen kiürülnek a légkörből.

origo.hu