1.) Páncélozott járművek

1.1.) Krupp Räumer S aknamentesítő

A 19. századtól a fegyvergyártásban ténykedő Krupp Művek készítették el ennek a gigantikus szörnyetegnek a prototípusát. Magassága 3, hossza 10 méter volt, míg a jármű össztömege 130 tonna (!) körül alakult. Tiszta acélból készült kerekeinek átmérője 270 centiméter, amikre különböző szélességű „ekéket” lehetett felszerelni és ezzel lehetett szabályozni  a nyomvonal szélességét. Hogy terepjáró képessége megmaradjon, a gépet két részre osztották, a két traktust csuklóval kötötték össze. Páncélzata valószínűsíthetően eltérő volt (erős alvázvédelem), ami körülbelül a 20-40 mm szélső értékek közé esik. Erre vonatkozó pontos adatot (25 mm) csak itt találtam.

A meghajtásért két darab 12 hengeres, HL90 típusú Maybach motor volt a felelős. Az első és a hátsó kocsi külön motorral rendelkezett, amelyek egységenként 360 lóerőt biztosítottak. Maximális sebessége úton 20-22 km/óra volt, míg terepen 4-8 km/órával tudott haladni. Az egyetlen példány az amerikai hadsereg kezébe jutott, sorozatgyártásba pedig soha nem került. Önvédelmi fegyverrel nem szerelték fel a tesztek során, de a kocsiszekrények teteje ideális lehetett volna lövegtornyok beépítésére.

1.2.) Alkett-Raumgerät

Ezt a rejtélyes aknamentesítő prototípust az előrenyomuló Vörös Hadsereg találta a kummersdorfi gyakorlótéren. A felhasznált alkatrészekből következtetni lehet, hogy a Krupp Művek, az Altmärkische Kettenwerk (Alkett) és a Mercedes-Benz Művek vettek részt a megalkotásában. Ránézésre egy traktor alapjairól indult a fejlesztési irány. Ami a legszembetűnőbb, hogy nem a tipikus hernyótalpas rendszert használták, hanem a kerékhez hasonlatos szerkezet körül futottak a szemek és ez a konstrukció vitte előre a szerkezetet. Az aknamentesítő hátsó kereke kormányozható volt. Páncélzata 20-40 mm közötti, de a jármű orrán már 80 mm vastagságot is elérte, hogy ezáltal megvédje a kezelőszemélyzetet. Az aktív védelemről valószínűleg a raktárról megmaradt, két darab MG-34-es gondoskodott. A jármű állapotából ítélve megalapozott a gyanú, hogy soha nem próbálták ki harci körülmények között.

A szovjet csapatok hadizsákmányként a Szovjetunióba szállították és letesztelték a prototípust. Az eredmény siralmas volt: a szerkezet terepjáró-képességei katasztrofálisak voltak, s a magas felépítményt figyelembe véve joggal feltételezhetjük, hogy az ellenséges tüzérség álmainak netovábbja lehetett (volna). A csalódást keltő tesztek után a szovjet hadmérnökök félredobták és raktárban tárolták. Napjainkban a  Kubinkai Harckocsi-Múzeumban megcsodálható, de csak akkor, ha a legalább két-három héttel előre leadott látogatási kérelmedet a katonai illetékesek jóváhagyják.

Nem vicc, a múzeumban (amely továbbra is zárt katonai területen fekszik) komoly biztonsági intézkedések vannak, amelyek a külföldieket meglehetősen váratlanul szokták érni… Nem az a glasznoszty-modell, maradjunk ennyiben.

1.3.) Sonderkraftfahrzeug 300 (Borgward)

A Borgward BI és BII fejlesztése még a második világháború előtt kezdődött. A kamikaze szó akkor még ismeretlen volt a nyugati emberek számára, de a német mérnökök is elindultak ezen a vonalon (azért jóval humánusabban, mint japán kollégáik). A fejlesztések célja egy személyzet nélküli, távirányítású jármű, amelyet robbanóanyaggal igencsak megspékelve az ellenséges harckocsiknak, illetve csapatszállítóknak vezethetnek, hogy aztán vígan sütögessék a maradványok felett a bécsi kolbászokat.

A jármű alapját az Sd. Kfz. 265 harckocsi adta. 1940 derekáig meg is építettek félszáz BI-et, melynek másfél tonnás testét egy 29 lóerős, négyhengeres motor mozgatta. A teszteken remekül helytálltak, ezért azonnal megkezdték a továbbfejlesztését. Habár a próbákon kiválóan szerepeltek, a hadszínterekre nem kerültek ki. Valljuk be: Adolfék 1940 nyarán még igencsak nyeregben érezték magukat, nem igazán volt szükség az ilyesfajta kapkodásra. No és mindenki ismeri a „Deutsche Präzision” szóösszetételt… Az új változat nagyobb és erősebb lett; közel 50 lóerős hathengeres motorjában és jócskán megerősített páncélzatában különbözött elődjétől, valamint súlyában is: a változtatások eredményeképpen tömege 2300 kilogrammra nőtt.

Az OKW dallamos nevű Wehrwirtschaftsstab-ja (vagyis a Wehrmacht főparancsnokságának felszerelésügyi hivatala) 100 darabra adott megrendelést, de – nem tudni, miért – ezek soha nem kerültek éles bevetésre, habár több különböző prototípus született és ezek a teszteken is  jól vizsgáztak. Készült belőle úszóképes típus és ezen felül aknamentesítő variáns is. Érdemes idekattintani.

Ezt tekinthetjük a Krupp Räumer S öccsének is. De nem ő volt a legkisebb királyfi, így hát következzék a Borgward kisöccse.

1.4.) Goliath

A Goliathnak csak a neve utalt óriásra, méretei eltörpültek a Borgward mellett (60 cm magas, 66 cm széles, 150 cm hosszú volt). Természetesen az élet alantasabb síkján való létnek is voltak előnyei: noha nem tudott annyi robbanóanyagot szállítani, mint a nagyobb testvére, elektromos meghajtása és méretei révén nehezebb volt az észlelése. A teszteken hasonlóan jó eredményeket ért el. Maximális sebessége 22 km/óra volt, közel egy mázsányi robbanóanyagot tudott szállítani, ami így is elegendő volt egy harckocsi kiiktatására (és egy nagyobb nyársaláshoz).

Kétféle változatát építették meg: az egyiket távirányítóval irányították, ami egy kábel segítségével össze volt kötve a járművel, a másik változatot rádió segítségével irányította a személyzet. Egyes források szerint éles bevetésre is sor került az ardeneki offenzívában. 1944-ben már szorult a hurok, így igencsak elképzelhető, hogy mindent alkalmaztak, ami csak hadrafogható volt.

1.5.) Sturmtiger (alias Rohamtigris)

A Rohamtigrist a sztálingrádi ütközet ihlette, és nem kisebb személyiség koponyájában fogant meg ötlet, mint magának Adolf Hitlernek. A nevével még találkozunk a mai posztban, mert igencsak kedvelt mindent, ami nagy és páncélos, és az sem árt, ha rajta virít a vaskereszt. A germán mérnökök lecsupaszítottak egy Tigris I vázat, erre erősítettek egy rendkívül erős páncélzatot (80-150 mm közöttit), megtűzdelték egy MG-34 géppuskával és a széria-Tigris L 230 P45 sorozatszámú motorjával (amely a kezdetekkor 697 lóerőt tudott, de később a túlterhelésből adódó problémák miatt 600 lóerőben maximalizálták a teljesítményét). Ezután megszórták az egészet egy – a Kriegsmarine számára kifejlesztett – 380 milliméteres Raketenwerfer 61 típusú rakétavetővel és kész is lett a második világégés legnagyobb tűzerejű páncélosa.

1943. október 20-án a jármű prototípusát bemutatták Hitlernek, akinek – közismert megalomániájához híven – nagyon tetszett a monstrum. 1943-ban havi 10 darab Rohamtigrisben határoztak meg a gyártási kvótát, ennek ellenére az általános nyersanyaghiány miatt a háború alatt mindösszesen 18 darab Sturmtiger készült. A nyersanyaghiány miatt csak a frontról visszaérkezett Tigris I tankokat tudták felhasználni.

Ejtsünk pár szót arról is, amiért kiérdemelte a tiszteletet és a rettegést. A fegyver lövedékeinek hossza 1489 milliméter, míg tömegük típustól függően 345 és 351 kilogramm volt. A rakétavetőből kétféle gránátot lehetet kilőni: a 125 kilogramm robbanóanyaggal töltött, repesz-rombolóhatású Raketen Sprenggranate 4581-et, és a kumulatív töltetű Raketen Hochladungsgranate 4592-t, amely 2,5 méter vastag megerősített vasbetonon (!) volt képes lyukat ütni. Mindössze 317 darab 380 milliméteres repesz-romboló lövedék jutott el a csapatokhoz. A rakétavető elsütésekor keletkező hajtógázok a csövet körülvevő nyílásokon át távoztak. Sajnos ezáltal kilométerekről is jól észrevehető volt, amikor egy Rohamtigris tüzelt.

De szerencsénkre (és mások szerencsétlenségére) ezt a remekművet be is vetették, s itt alább  olvashatjuk, hogyan is teljesített harci körülmények között.

A Rohamtigrisek első helytállására Varsóban került sor, ahol részt vettek az augusztus 1-én kitört felkelés leverésében. Ekkor alkalmazták a Sturmtigert először (és egyben utoljára) arra, amire tervezték és amire a legalkalmasabb volt: utcai harcokra és épületek lerombolásra. Ezután a nyugati fronton teljesítettek szolgálatot. Az ardenneki offenzívában hét Rohamtigris vett részt, ahol bebizonyosodott, hogy a harcjármű a szövetségesek által alkalmazott páncélelhárító fegyverekkel gyakorlatilag kilőhetetlen, köszönhetően a 150 milliméteres homlokpáncélnak. Állítólag az egyik ütközetben (1945 januárjában) a harctéri jelentések szerint egyetlen lövéssel 3 Sherman tankot tett harcképtelenné - erre azonban megcáfolhatatlan forrást nem találtam.

Természetesen mint mindennek, ennek a monstrumnak is voltak gyenge pontjai. Legnagyobb problémát a muníció mennyisége okozta, pontosabban ennek a hiánya. Alapesetben 12 rakéta fért el a tankban ezen kívül volt lehetőség egyet csőre tölteni, egyet pedig a töltőállványra helyezni. Utóbbit nem nagyon alkalmazták, így rendszerint 13 rakétával indultak neki a frontnak.
A másik alapvető gyengesége a mozgékonyság és a megbízhatóság volt. Mivel tömege jóval nagyobb volt az alapjául szolgáló Tigrisnek (olyan bő 6-7 tonnával, ami barátok közt sem elhanyagolható), így ez a megbízhatóság és gyorsaság rovására ment; a veszteséglistára nagyobb mennyiségben kerültek meghibásodás miatt, mint az ellenség tüzének következtében (!). Ezek figyelembevételével is a Rohamtigrisnek nem volt párja a harcmezőn, hatalmas tűzerejüknek köszönhetően nem csak támadáskor, de védelmi fegyverekként is kiválóan bizonyítottak, és eredeti feladatkörük mellett páncélvadászként is helyt álltak.

Akcióban a Rohamtigris:

1.6.) Maus szuper(nehéz) páncélos

A szupernehéz páncélos fejlesztését 1941-ben kezdték el a Krupp Műveknél, a szovjet nehézpáncélosok ellenpólusaként. Először a Tigris tank továbbfejlesztését célozták meg, de a német hadvezetés 1942-re leállítja a projektet és egy még nagyobb páncélos tervezésére szólítja fel a vállalatot. A március 22-én kiadott parancsban az OKW egy teljesen új, legalább 100 lőszer befogadására képes és 100 tonnás (!)konstrukció prototípusát rendeli meg a Krupp Művektől. Két tervezőzseni neki is lát a munkához: dr. Müller és Ferdinand Porsche professzor személyében (igen, ez a Porsche az a Porsche). A két szakember neki is lát vászonra vinni az első terveket. Fel se skiccelik az első vonalakat, amikor a Führer magához rendeli személyes beszélgetésre a két mérnököt (Porschét Adolf igen nagyra tartotta).

A Führer fejében ugyanis már egy új, az előzőnél is grandiózusabb terv bontakozott ki: egy 120 tonnás, a lehető legnagyobb lövegekkel felszerelt, “elpusztíthatatlan” harckocsi vízióját tárta a szakemberek elé; Hitler olyan ember volt, aki szeretett nagyot álmodni.

A két mérnök fejest ugrott a  vonalzóval és ceruzával a papírhalomba. Több lehetőséget is megvizsgáltak: többek között a 127 milliméteres haditengerészeti, a 128 milliméteres légvédelmi és a meghosszabbított csövű 128 milliméteres löveg alkalmazását mérlegelték. 1943 elején azonban újabb fordulat zavarta meg a mérnökök munkáját: Adolf Hitler ismét magához rendeli a fejlesztésért felelős szakembereket, és újabb utasításokat adott, amelyek szerint a készülő prototípust (az eddigi tervektől eltérően) 128 és 75 milliméteres lövegekkel kellett ellátni, a sorozatgyártású darabokat pedig képessé kellett tenni a 150 milliméteres KwK 44 L/38, vagy a 170 milliméteres KwK 48 hordozására.

Ha egyszer valakit elkap a megalománia… Hogy pontosan lássunk: csak a kisebb löveg is majdnem egy Tigris II tűzerejével bírt. Nem mellékesen a szövetségesek úgy tartották, hogy egy Tigris kilövéséhez nyolc Sherman harckocsi kell. Na de lássuk, hová vezet a valóságban a kóros elmeállapot. Az első (fából készült) modellt 1943 május elsején mutatták be Hitlernek, aki nagyon meg volt elégedve a látottakkal, és legkevesebb 150 darabos szériát rendelt a harcjárműből. Az első (még torony és löveg nélküli) prototípus 1943 karácsonyára készült el. A tesztek során kiderült, hogy az eredetileg repülőgépek számára kifejlesztett, módosított Daimler-Benz MB 509 motor a tervezett 20 km/órás sebességgel szemben mindössze 13-14 km/órás sebességgel képes mozgatni az irdatlan acélmonstrumot, pedig az akkor még sem toronnyal, sem löveggel nem volt felszerelve; sem a motor, sem a futómű nem bírta el az irdatlan tömeget.

A tesztelés tovább folyt: a második, V2 jelű továbbfejlesztett prototípus 1944 márciusára készült el. Az új Egér elődjénél erősebb motort, új tornyot és löveget, valamint átalakított futóművet kapott Az első tesztek során bebizonyosodott, hogy a 128 KwK 44 és a koaxiálisan beépített 75 milliméteres KwK 44 egészen elképesztő rombolóerővel ruházza fel a szupernehéz harcjárművet. Könnyedén leküzdött bármilyen ellenséges páncélost, a kolosszus mozgatásáért felelős motor azonban (a folyamatos fejlesztések ellenére) még mindig erőtlennek bizonyult. Emiatt a motor fejlesztését kezdték el, egy teljesen új motort kezdtek el tervezni, ami megfelelt volna ehhez a nagy tömeghez.

A motor gyártása nem kezdődött el anyaghiány,  valamint a gyárakat ért sorozatos bombázások miatt. Ennek ellenére a Maus-on az utolsó pillanatig folytatódtak a munkálatok, mivel Hitler mindenáron Sztálin elé akarta állítani a 188 tonnás acélszörnyet.
A közel 190 tonnás Maus V2 további sorsa nem teljesen tisztázott és bár egyes visszaemlékezések szerint részt vett a Kummersdorf körüli harcokban, valószínűbb, hogy soha nem került bevetésre.

A prototípusok utóéletéről is több legenda szól. Mindegyik azon alapul, hogy a németek (a visszavonulásuk alatt) felrobbantották őket.

I. konteó: A Mausot a kummersdorfi gyakorlótéren felrobbantották, nehogy az oroszok kezére jusson a harckocsi. Miután bevonultak erre a területre, az orosz csapatok átfésülték az egészet, ahol rábukkantak a Maus roncsaira. A roncsok után megtaláltak a német tesztek során készült képeket és terveket. A roncsokat Oroszországba szállították, majd nem kevés fejvakarással az orosz mérnökök helyreállították a harckocsit.

II. konteó: Az a V1 példány, amelyet  már felszereltek a V2 tornyával, túlélte a háborút, majd orosz csapatok kezére került. A V2 teljesen megsemmisült. Ami biztos, hogy az oroszok 1951 után tesztelték, de a hozzáfűzött reményeket soha be nem váltó típusként elkönyvelték és a rendszerváltásig valahol a rozsda ette. A Kubinkai Múzeum megnyitása után a múzeumba került, itt felújították és újrafestették. A Maus 1993 után kaphatta a végleges színét, mert az azelőtt készült felvételeken egyszínű a harckocsi teste.

Aki személyesen szeretné látni ezt a különleges harckocsit, annak a már fentebb is említett Kubinkába kell mennie. Ez a haditechnikai múzeum az egyik legjobb és legszebb Oroszországban. Több ritkaság megtalálható az itt említettek közül. Kubinka a térképen Moszkva mellett található (így sajnos elég messze van kis hazánktól).

lemi.blog.hu