A bejelentés ráirányítja a figyelmet az október 9-én landoló űrszondára

Az eddig száraz, kietlen felszínűnek gondolt, hideg Holdon három űrszonda mérései szerint van víz. Igaz, nem jégtömbökben, hanem nyomokban. A földi élet éltető anyaga ráadásul folyamatosan keletkezik égi kísérőnkön. A felfedezés újraírhatja a Holddal kapcsolatos eddigi terveinket.

A tudományos szenzációt nem lehet véka alá rejteni. Hiába akarta a Science hetilap tegnap estig embargósítani a Holddal kapcsolatos legújabb kutatási eredményeket, a világ különböző pontjain megjelent beszámolók miatt már egy nappal korábban nyilvános lett a hír: három űrszonda is vízmolekulák nyomait mutatta ki a Holdon. Ez a három űreszköz: az amerikai Deep Impact és Cassini, illetve az indiai Chandrayaan-1.

Az indiai szonda egyik berendezése az amerikai M3 (Moon Mineralogy Mapper), a Hold felszínéről visszavert fény színképének elemzésével derítette ki, hogy víznek - ez két hidrogén- és egy oxigénatom elegye -, illetve hidroxidnak - ez egy hidrogén és egy oxigén elegye - kell ott lennie. Az M3 ezt a következtetést a felszíni regolitkőzet legfelső rétegének elemzésével hozta meg. Az is kiderült, hogy a sarkokon több a vízmolekula, mint az egyenlítő környékén.

A Deep Impact a sarkok környékén szintén érzékelte a vízre, illetve annak alkotóelemére, a hidroxilra utaló jeleket. A Cassini űrszonda 1999-ben repült el a Hold mellett. Az évtizedes mérések most nyilvánosságra hozott következtetése az, hogy a víz a felszínt alkotó ásványokban lehet megkötve.

Ugyancsak szenzációs eredmény, hogy a holdi víz nem állandó mennyiségben van jelen, hanem a jelek szerint a Nap besugárzásának hatására folyamatosan változik. A kutatók szerint a részben protonokból (pozitív töltésű hidrogénatommagokból) álló napszél időről időre kölcsönhatásba lép a holdi ásványokkal. A rigolitból, tehát a felszíni törmeléktakaróból a protonok oxigént kiszakítva hidroxilt hozhatnak létre.

A Holdon található víz mennyisége azonban csekély. Keresztúri Ákos, a Collegium Budapest kutatója szerint szó sincs arról, hogy a három űrszonda jégtömböket talált. Mindössze nyomokban mutatható ki a víz a Holdon, és az nem is folyékony formában van jelen. Nagyobb mennyiségű víz kimutatására az idén nyáron indított LRO szondát tervezték.

Az LRO-val együtt utazik a Hold felé az LCROSS (Lunar Crater Observation and Sensing Satellite) szonda, amely a tervek szerint október 9-én csapódik a Holdba. A felvert porfelhő vizsgálatával szeretnék kideríteni, hogy van-e vízjég a holdi sarki kráterek mélyén? Az Apollo-17 indítása, 1972 óta ez a legjelentősebb amerikai űrvállalkozás a Hold kutatására - eddig több mint félmilliárd dollárt költöttek rá.

Felvetődik a kérdés, hogy eddig miért nem sikerült kimutatni a kis koncentrációjú víz jelenlétét a Holdon? Keresztúri Ákos szerint azért, mert az eddigi szondákat nem erre a célra tervezték. Sőt. Hiába hoztak a földre közel négymázsányi holdkőzetet az Apollo űrhajósai, egészen egy évvel ezelőttig az volt a vélemény, hogy a Hold teljesen száraz. A földi műszerekkel sem lehetett kimutatni vízmolekulát a holdkőzetekből. Egy évvel ezelőtt hoztak létre olyan érzékeny berendezést, amellyel sikerült a víz detektálása.

Az sem világos, hogy noha a Cassini már 1999-ben elrepült a Hold mellett, miért egy évtizeddel később vették észre a szonda adatai között a vízre utaló jeleket. Keresztúri Ákos szerint az egyetlen logikus válasz az, hogy a Hold napjainkban vált újra érdekessé - amíg pénzhiány miatt vissza nem vonták az ötletet, a NASA 2020-ra vissza akart térni a Holdra -, s a kutatók úgy gondolták, átnézik a korábbi adatokat.

A Science-ben megjelent három cikk egyik szerzője a Brown egyetem geológus professzornője, Carle Pieters. Lapunkat e-mailben arról tájékoztatta, hogy becsléseik szerint egymillió holdfelszíni kőzetmolekulában akár ezer vízmolekula is lehet. A korábban említett M3 eszköz méréseiből újabb kérdések következnek. Például az, hogy honnan kerültek a sarkokra a vízmolekulák? Elképzelhetőnek tartják, hogy a sarkoktól távoli régiókból vándoroltak el, s maradtak meg a napsugarak által soha meg nem világított sarki mélyedésekben.

Űrbéli mérföldkövek

A tőlünk 380 ezer kilométerre keringő Hold különleges szerepet játszik az emberiség történetében. Mitológia, vallás, kultúra, tudomány - megannyi szállal kötődik égi kísérőnkhöz.

A Holdat évezredeken keresztül csupán áhítattal csodálta az ember - tüzetesebb vizsgálódásra először 1609-ben nyílt lehetőség. A Hold hegyeit ekkor fedezte fel Galilei a ma már felettébb primitívnek tekinthető távcsövével. Jóval közelebbi kapcsolatba 1959-ben került a Holddal az emberiség.

A szovjet Luna-1 űrszonda repült el először a Hold mellett 1959. január 4-én. A Luna-2 csapódott először a holdfelszínbe, és a Luna-3 készítette az első fényképeket a Hold túloldaláról. A következő kísérletekkel be kellett bizonyítani, hogy le lehet szállni űrhajóval a holdfelszínre. Elsőként a Luna-9 szonda érte el a talajt 1966. február 6-án. Az első sikeres Hold körüli pályára állás a Luna-10 nevéhez fűződik.

A következő mérföldkő: 1969. július 21-én az amerikai Neil Armstrong és Edwin Aldrin a Hold felszínére lépett. Utánuk hat expedíciót indítottak, amelyből öt sikeres volt, az Apollo-13 azonban egy oxigéntartály robbanása miatt "csupán" megkerülte a Holdat. A hat sikeres holdexpedíció részeként tizenkét ember járt a Holdon, közel 400 kg kőzetmintát gyűjtve, és összesen több mint 90 órát töltve holdsétával a felszínen. Az Apollo-program után egészen az 1990-es évekig kellett várni újabb automata szondákra.

1990-ben a japán Hiten, 1994-ben a Clementine, 1998-ban pedig a Lunar Prospector látogatta meg az égitestet. Az első európai szonda, a SMART-1, 2003-ban indult. 2007-ben Japán a Kaguya (Selene), Kína a Csenge nevű holdszondát indította el. 2008-ban az Egyesült Államok az LRO/LCROSS űrszondapárost lőtte fel, India pedig a Chandrayaan-1-et. Az LRO/LCROSS űrszondapáros vizet keres a holdi pólusvidéken - az LCROSS október 9-én csapódik a Holdba.

nol.hu